Robert Burns 1759. január 25-én született.
A skótok nemzeti költője, a romantika egyik legnagyobb alakja születéséről idén nemcsak Skóciában, hanem szinte a világ minden részén megemlékeznek.
Így történt ez április 27-én Szombathelyen is, skót kulturális est keretében a Művészetek Házában, a Fő téren. Először Prof. Dr. Gadányi Károly, a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központ rektora mondott pár üdvözlő szót, majd Dr. Molnár Katalin, a Bölcsészettudományi Kar dékánja, intézetigazgató, anglisztika tanszékvezető szólt a megjelentekhez, ezután következett Gregory Dorey brit nagykövet úr előadása, amelyet magyarul vezetett be és fejezett be (szeretnivaló akcentussal). Őket követően a DAGDA zenélt, illetve elhangzott az óda a haggishez (skót nemzeti étel), Tom Chilton (a DAGDA zenekar tagja) előadásában. Magyar Zoltán, a Magyar-Skót Társaság elnöke a Társaság alakulásának történetéről beszélt - róla még azt is fontos megjegyezni, hogy a teremben elhelyezett dekorációt is mind ő hozta: címerek, zászlók, tartan (skót mintájú gyapjúszövet) drapériák.
Az est során ezután Dr. Szaffner Emília, az anglisztika tanszék tanára Robert Burnsről és hatásáról tartott előadást - a Dagda elő is adott pár megzenésített Burns-verset.
Greg Dorey nagykövet úr feleségének is jutott szerep a programban: az anglisztika tanszék diákjai szervezésében szellemi vetélkedő következett (13+1-es totó), s a legjobban teljesítők ajándékait ő adta át a nyerteseknek.
Zárásképpen a Dagda a Művészetek Háza pincegalériájában táncházzal szórakoztatta a résztvevőket.
Az Inforblog Kedves Olvasói a továbbiakban Greg Dorey (képünkön) Költészet és diplomácia címmel megtartott különlegesen érdekes, értékes előadásával ismerkedhetnek meg.
"Egy XVI. századi író szerint a sikeres követnek - az akkori kor diplomatájának - képzett teológusnak kell lennie, és ismernie kell a görög filozófusok munkáit. Egy ilyen férfiúnak - attól tartok, akkoriban nőkről szó sem lehetett - szakértőnek kellett lennie a matematikán alapuló tudományokban, beleértve az építészetet és a fizikat. Járatosnak kellett lennie a jogban, a zenében, a költészetben, valamint a hadtudományban. Jól kellett tudnia latinul, görögül, franciául, németül, spanyolul és törökül. Továbbá nemesi származásúnak, gazdagnak és jóképűnek kellett lennie. Azt ítéljék meg Önök, hogy a brit Külügyminisztérium továbbra is ragaszkodik-e a fenti kritériumokhoz munkatársai megválasztásakor.
Előadásomban azonban a költészetre tett utalásra szeretnék összpontosítani. Első pillantásra nincs sok kapcsolódási pont a diplomata gyakorlatias munkája s a költészet zenéje között. De kaparjuk csak meg a felszínt, és tisztán láthatóvá válik a kapcsolat. Egy évtizeddel ezelőtt válogatás jelent meg brit diplomaták és családtagjaik verseiből Time to Kill Sparrows (Ideje verebeket ölni) címmel - a cím a kínai kulturális forradalomnak arra az időszakára utal, amikor Pekingben mindenkit az utcákra vezényeltek a várost ellepő verebek elpusztítására. A könyv előszavában Lord Hurd egykori brit külügyminiszter a következőket írja: "Most legalább tudom, mit csináltak, amikor csak bámultak kifelé a repülőgép ablakán, irkáltak olyan megbeszéléseken, ahol nem is kellett jegyzetelni, vagy magányosan fel-alá lépdeltek a nagyköveti rezidencia gyepén. Verseket költöttek, és most itt a csodálatraméltó eredmény. A költészet nem a tétlenség gyümölcse, hanem az érzésekkel túlcsordulásig telített életé. A diplomata létnek - a diplomaták és családtagjaik számára egyaránt - megvannak a maga sajátosságai, melyek áttetszenek a költeményeiken is. Ezek közé tartozik a vándorlás, az érkezés és indulás, valamint a háztartási holmik be- és kicsomagolása..."
Néhány évvel ezelőtt Dominique de Villepin volt francia külügyminiszter Éloge des voleurs de feu címmel jelentette meg költeményeit, és úgy érvelt, hogy a költészet és a diplomácia tökéletes társak, mivel "mindketten a látszólagos ellentmondás alkímiájától függenek". Valaki más pedig a "szavak selyembe csomagolása"-ként jellemezte a diplomata munkáját. Bizony, néha hasznos, hogy a költészet és a diplomácia nyelve mást és mást jelent különböző embereknek. A nüansz, a konstruktív kétértelműség és a jelentés sokfélesége bizonyos esetekben nagyobb összhangot tud teremteni, és el tudja simítani a különbségeket. Jó példa erre Arany János A walesi bárdok című költeménye. Látszatra a vers I. Edwardról szól, de minden intelligens olvasó tisztában volt vele, hogy valójában olyan dolgokat fogalmaz meg a Habsburg monarchiáról, melyeket nyíltan nem lehetett kimondani.
A mai Nagy-Britanniát alkotó népek többségénél a költők voltak az első és legnagyobb diplomaták. Az ír és a wales-i hagyományokban például a költők igyekeztek rendezni a törzsek közti vitákat. Ha pedig két hadsereg összecsapott, a költőik közösen felvonultak egy dombra, és ott hozzáértő módon megvitatták a küzdelmet. (Akkoriban bizony jobb lehetett költőnek lenni, mint katonának - bár sorsuk ismeretében ez nem érvényes a walesi bárdokra.)
A régi korok ír költője egyben nagy államférfi is volt. Közvetlenül a király mellett ült az asztalnál, és a királynőn kívül csak az ő ruhája pompázhatott hét különböző színben. Mestersége elsajátításához 13 évnyi szigorú képzésben részesül: tanult egyetemes történelmet, zenét, retorikát, idegen nyelveket, filozófiát, orvoslást, jövendőmondást, asztronómiát, asztrológiát és matematikát, s emellett a polgári jog doktora is volt. Valóságos két lábon járó szótárként ismerte anyanyelve valamennyi ősi és új szavát, kapásból elő tudta adni a 350 hosszú história és románc bármelyikét, a hozzátartozó költeményekkel együtt, hárfakíséret mellett. A költői kódok segítségével pedig titokban tudott kommunikálni költőtársaival nagy fontosságú, kényes témákról. A mai kor brit diplomatái számára nagy kiváltság, hogy e régi mesterköltők nyomdokain haladhatnak.
Az ősi skót költői hagyományról keveset tudunk, mert kizárólag szóbeli formában létezett. A scots nyelv a xIII. században jelent meg, és a skót nyelvű gael nyelvű verseket is csak az 1500-as évek elején jegyezték le először. Akármilyen gazdag volt is a korai skót költészet, népköltészetükből és a hivatásos bárdok alkotásaiból semmi sem maradt fenn írásos formában. Néhány évszázaddal később persze jött Robert Burns, akit ma ünneplünk, s akinek széleskörű népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy angolul, skót népnyelven és scots nyelvjárásban egyaránt alkotott. Ami a költő-államférfi párosítást illeti, keresve sem találnánk nála nagyszerűbb kulturális nagykövetet. Burns a skót vidéki életre és annak problémáira reflektált, de széleskörű irodalmi tudással rendelkezett, ismerte például Pope és Locke munkásságát. Ennek köszönhetően olyan nyelven tudott hangot adni aggodalmainak és örömeinek, mely hű maradt szűkebb környezetéhez és korához, de meg tudta szólítani az előkelő londoni köröket is.
Jóval előtte már Shakespeare is sikerrel alkalmazta ezt a technikát: a többrétegű nyelvezet segítségével egyszerre szolgálta ki a kétféle közönség, a köznép és az arisztokrácia igényeit - és ami ugyanennyire fontos, az őt foglalkoztató problémákat vidékről felhozta a fővárosba. Ez a megközelítési mód végigvonul a brit költészeten, és olyan kiemelkedő modern költőknél is tetten érhető, mint William Butler Yeats vagy Derek Walcott. Mindegyikuk vette valamely vidék nyelvét, hagyományait és látásmódját, és beillesztette azokat a fősodorba, új irányokba fejlesztve ezzel a költői hagyományt. Az ilyen látomásos költőfejedelmek folyamatosan gazdagítják Nagy-Britanniát, szélesítik és erősítik kultúráját.
Természetesen Burns ennél többet tett. A romantika előfutáraként inspirálóan hatott a növekvő humanitarianizmus korára, mely több fontos filozófiai és politikai fejleményhez vezetett. Nem politikailag képviselt egy népet, hanem a szívével, és megénekelte kollektív lelküket a világnak. Gyakran nevezik a legnagyobb skótnak. Volt idő, mikor egyik dalát tekintették a nem hivatalos skót himnusznak. Egy másik dalát, az Auld Land Syne-t (Weöres Sándor fordításában: Haj-hajdanán) még ma is sokan éneklik szilveszterkor az angol nyelvű országokban - még olyanok is, akik nem teljesen értik a szövegét, de értékelik a benne rejlő érzelmeket. Ez a legáltalánosabb érvényű dal a világon. S van egy ország, Dél-Korea, ahol egykor az Auld Lang Syne dallamára énekelték a nemzeti himnuszt.
Érdemes felfigyelni a párhuzamra Burns teljesítménye és a diplomata szerepe között. Valahogy a radikálisok és a konzervatívok, a nacionalisták és az internacionalisták egyaránt szeretettel emlékeznek rá. Ez azért van, mert a különböző szabadságjogok pártolásával végső soron mindig a skót nemzeti ügyet segítette elő. Burnsnek azonban sok kérdésben különösen internacionalista volt a felfogása. Szót emelt a nők jogaiért, és átérezte a francia forradalom kitörését előidézo igazságtalanságokat. Tudta, mi a szegénység, miután a kor legtöbb emberéhez hasonlóan ő maga is megtapasztalta azt. Síkra szállt a politikai és társadalmi változások mellett. Ellenezte a rabszolgatartást és a dagályos nagyképűséget. Azért is, azért is címu költeményét, az egyenlőség-párti liberalizmus nagy himnuszát a következo optimista, bizakodó sorokkal zárja: "Azért is, azért is / jön az a kor, azért is / midőn testvér lesz mindenütt / az ember, csak azért is!" (Jékely Zoltán fordítása). Ezek után nem meglepő, hogy valaki az 1700-as évek rocksztárjának nevezte őt. Hány diplomata reménykedhet hasonlóan nagylelkű történelmi megítélésben függetlenül attól, hogy mely országot vagy mely ügyet képviselte?
Burns persze a szó szoros értelmében nem volt diplomata. A középkorban azonban számos olyan költőt találunk, akik diplomataként szolgáltak: Geoffrey Chaucer, Sur Philip Sidney (ő 1573-ban Magyarországon is járt), Francesco Petrarca és Diego Hurtado de Mendoza, hogy csak néhányat említsünk közülük. John Donne is diplomata lett volna, ha nem szökteti meg egy befolyásos lovag leányát, s teszi ezzel tönkre diplomáciai karrierjét már az indulás előtt. John Miltont viszont nyugodtan tekinthetjük Anglia első külügyminiszterének. 1649-ben Oliver Cromwell kinevezte az idegen nyelvek titkárának (ebbéli minőségében ő fordította latinra a diplomáciai levelezést), hogy a Köztársaság egyfajta propagandistájaként tevékenykedjen, és következésképpen irányítsa a külkapcsolatokat.
A brit diplomácia történetének egyik különösen jól ismert követ-költője Sir Henry Wotton. Ő volt a modern brit diplomácia egyik megalapítója a XVI. század végén és a XVII. század elején. Korának és társadalmi osztályának jellegzetes képviselője volt - író, politikus, tudós és titkos ügynök. Igazán ismertté és hírhedtté a következo eset tette: Németországon keresztül Velencébe tartott, hogy elfoglalja nagyköveti posztját, amikor egy este megszállt Nürnbergben egy angol barátjánál. Itt az alábbi sorokat írta barátja vendégkönyvége: "An ambassador is an honest man sent to lie abroad for the good of his country" - A nagykövet egy becsületes ember, akit azért küldenek külföldre, hogy országa érdekében hazudjon - vagy: A nagykövet egy becsületes ember, akit külföldi tartózkodásra küldenek országa érdekében. Angolul ennek a mondatnak szellemes kettős jelentése van, de uralkodója, I. Jakab király úgy értette, Wotton szerint minden diplomata hazudozó. Jakabot feldühítette e cinikusnak tartott megjegyzés; a diplomatákon azóta is rajta maradt egyfajta szégyenbélyegként, hogy nem száz százalékig őszinték. Pedig a brit köztisztviselők sosem hazudnak - csak - mint ahogy azt egyik híres brit kabinettitkár megfogalmazta - néha "takarékosan bánnak az igazsággal". A diplomaták egyik feladata éppen az ilyen nyelvi félreértéseek megakadályozása. Wotton költészete napjainkban sajnos kevéssé ismert - én magam is csak egy kedves, rövid versét tudom felidézni, melyet Sir Albert Morton feleségének halála alkalmából írt: "Először férje hunyt el; ő egy kis ideig próbált nélküle élni / de nem tetszett neki, így utánahalt".
Kontrasztként említsünk meg egy sokkal híresebb költeményt, az "I vow to thee, my country" (Fogadalmat teszek neked, hazám!) címűt, melynek viszont a szerzpje nem annyira közismert. Sir Cecil Spring-Rice, aki az I. világháború idején volt Nagy-Britannia washingtoni nagykövete, ebben a versében arról ír, hogy egy keresztény ember a hazájának és a mennyei királyságnak egyaránt hűséggel tartozik. Gustav Holst megzenésítette, és a művet minden évben eléneklik az emlékezés napi szertartás keretében, de előadták 1981-ben Diana, wales-i hercegnő esküvőjén is. Minden kétséget kizáróan ez a legismertebb és legtöbbször előadott költemény, melyet diplomata valaha papírra vetett.
Sok más modernkori diplomataköltőt is említhetnék - bár elképzelhető, hogy nem mindegyikük neve cseng ismerősen az Önök számára. A chilei Pablo Neruda, a mexikói Octavio Paz és a francia St.Joth Perse (Alexis Léger vezető francia diplomata írói álneve) mind elismert követek voltak, akik költői munkásságukért Nobel-díjban részesültek. Afrika az irodalmi diplomácia különösen gazdag forrása: David Rubadiri (Malawi), Kofi Awonoor (Ghána), Ferdinand Oyono (Kamerun) és Davidson Nicol (Sierra Leona), megannyi magasrangú diplomata, akik emellett költőként is jeleskedtek.
Jayantha Dhanapala, volt Sri Lanka-i nagykövet a következőket írta: "a hivatásos diplomatának, csakúgy, mint az érzékeny írónak, meg kell találnia a hangot az elittel és a tömegekkel egyaránt; szilárdan kell gyökereznie saját kultúrájában, de nyitottnak kell lennie mások tapasztalatai irányába; belső tartalékokkal kell rendelkeznie, aminek segítségével meg tud birkózni a külszolgálatból fakadó elszigeteltséggel". Értelmezésében a diplomaták számára a kreatív írás egyfajta biztonsági szelep a szakmai kompromisszumok és frusztrációk ellen. És valóban, számos olyan verset tudnék említeni, melyet hosszú multilaterális diplomáciai pályafutással büszkélkedő diplomaták feszültségük levezetésére írtak. Sajnos, ezek zöme vagy a téma rendkívül alapos ismeretét követelné meg, vagy felidézése nem lenne helyénvaló ilyen művelt társaságban, mint a ma esti. Másképpen fogalmazva, a költészet egyfajta túlélési stratégia is lehet a diplomaták számára. S mint ilyen, szerintem jobb, mint az alkohol vagy más menekülési formák.
A diplomaták néha elragadtatják magukat múzsájuk hatására. 2002-ben súlyos kritika érte Dr. Ghazi Algodaibit, Szaúd-Arábia londoni nagykövetét, amiért egyik versében egy palesztin öngyilkos merénylőt dicsőített. De Burns példáját követve talán nekünk is többet kellene használnunk a költészetet olyan, a főáramhoz közelebb álló külpolitikai célkitűzéseink szélesebb körű elfogadtatásához, mint a konfliktus-megelőzés, a nemzetközi fejlesztés vagy a klímaváltozás megállítása. Például Warren Stone rabbi, aki 1997-ben a világ zsidóságát képviselte a kyotói klíma-konferencián, nemrégiben a következőket javasolta: "ösztönözzük arra az írókat, művészeket és zenészeket, hogy a zene, a dráma, a művészet és a költészet eszközei révén támogassák a környezetvédelmi jövőképet és aktivizmust". Ezzel én teljesen egyetértek.
A költészet új nézőpontot, új meglátásokat tud hozni. Fel tud frissíteni egy elcsépelt témát. Össze tudja hozni az úgynevezett profikat és az amatőröket. A költészet fontos szerepet játszhat abban, amit tágabb értelemben kulturális diplomáciának nevezünk, s amely meg tudja erősítani az országok közti kapcsolatokat, azáltal, hogy segíti a feszültségek minimalizálását, kezeli a nehéz helyzeteket, és közelebb hozza egymáshoz az egyes országokat. És éppen ezt igyekeztek elérni a diplomaták is. A költészet hangja olykor még a nyelvi korlátokat is le tudja győzni - ezért is kell hagyni, hogy a költők, csakúgy, mint a diplomaták, a nyilvánosság előtt adhassanak elő jobb hatás érdekében. A költészet nemcsak a könyvekben él, ott lakozik a kimondott szavakban, a költő hangjában is."
